Könyvismertető:

Mafalda ​kilenc éves, nagy, vastag, sárga keretes szemüveget visel, és kívülről fújja Italo Calvino művét, A fára mászó báró kalandjait. Elszökik a tanárai elől, és felmászik az iskola bejáratánál álló cseresznyefára Ottimóval, hűséges, tarka macskájával együtt, aki mindenhová követi. Arról álmodozik, hogy egyszer majd felköltözik erre a fára, ám néhány hónap múlva nem fogja már látni, mert a szeme fénye napról napra kihunyóban van: lassacskán megvakul. Kíváncsi kislány, és megrémíti az a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni, mint például megszámolni a csillagokat vagy épp focizni Filippóval, az iskola legrosszabb gyerekével, aki csak vele hajlandó szóba állni. A családja és a barátai segítségével Mafalda megérti, hogy másképpen is lehetséges látni. A virágok illatából megtanulja megmérni a távolságot, amely a cseresznyefától elválasztja, és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki, és amelyeket továbbra is tud csinálni. Ez a kis Mafalda története, de egyúttal Paola Perettié is, a magával ragadó erővel bíró írónőé, aki meg akarta írni az első regényét, amikor megtudta, hogy súlyos szembetegsége van. Ez a könyv megtanít látni azt, ami még nincs, és harcolni az álmainkért.

Olvasók írták:

„Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ilyen különleges és szép ifjúsági regényt. Ez egy gyönyörű történet, amely olykor szomorú volt, máskor mosolyra fakasztó, de leginkább megrendítő.”

„Ahogy a fülszövegben olvashatjuk, az írónő maga is versenyt futott az idővel, hogy papírra tudja vetni ezt a történetet, mielőtt az ő szeméből is kihuny a fény, hiszen ugyanazzal a betegséggel küzd, mint regényének főszereplője.”

„Különleges, megható ifjúsági történet, mely olvasása utána témája ellenére mégsem a szomorúság marad bennünk, hanem inkább az, hogy élvezzük az élet apró szépségeit, gyönyörködjünk a bennünket körülvevő színes természetben, lássuk meg azt is, ami mellett amúgy minden nap elmegyünk és természetes. Mert attól még gyönyörű, csak elfelejtünk sokszor látni, pedig nekünk van mivel.”

Idézet a könyvből:

„Bizonyos híreket csak úgy szabadna közölni, ha adnak vele együtt egy macskát, akit meg lehet ölelni.”

„Furcsa, azt hittem, a sötétben minden fekete, és kész. De az anyukák még a legsötétebb sötétben is látszódnak.”